Egy ősi fajta történetét kutatva nemcsak a kutya származásáról tudunk meg lényeges dolgokat, hanem a vele legszorosabb kapcsolatban élő emlősről is – az emberről. Az alaszkai malamut fajtatörténete bepillantást enged az eszkimók különleges világába, majd újabb példával szolgál a fehér ember civilizációjának gyakori kártékonyságára.

A fajta nevét egy ősi eszkimó törzsről, a mahlemutról kapta, mely a Kotzebue-szoros partjainál telepedett le Alaszkában. Manapság egyébként – legalábbis Kanadában – illetlenség az eszkimó szót használni, mert az indiánok nyelvén ez nyers húst evő személyt jelent. Ezért inkább az inuit megjelölést használják, ami inuit nyelven egyszerűen annyit tesz, „az emberek”. A mahlemut nyelv orar dialektusában maga a „mahle” szó jelenti magát inuitot, a „mut” pedig kis települést. Alaszkát, mielőtt még az Egyesült Államok fennhatósága alá került volna, orosz utazók Alasaknak vagy Alijeszkának nevezték, ami egyszerűen hatalmas országot jelent. Az oroszok egyébként véletlenül fedezték fel Alaszkát, mikor bálnavadászat közben a Bering-szorosnál a vihar elsodorta őket. Hazatérve szánhúzó kutyákat használó őslakosokról számoltak be. A mahlemut törzset egyébként egyetlen kutató vagy felfedező sem említi kutyáik nélkül. Minden beszámoló szerint békés, vidám, keményen dolgozó, monogám emberek voltak, csodálatos kutyákkal. A mahlemut törzset és kutyáikat minden inuit nép különösen tisztelte. Az antarktiszi őslakosok eredetéről természetesen több feltételezés is létezik. Sok szakértő szerint a jégkorszakban még létezett egy Ázsiát és Alaszkát összekötő földnyelv, ezen érkeztek az inuitok ősei Ázsiából Észak-Amerikába, ahol az indián törzsek miatt kénytelenek voltak a legészakibb területeken letelepedni. Talán már ekkor is kutyákat használtak teherhúzásra. Az alaszkai őslakosokat leíró beszámolók szerint a négylábúak feladata nemcsak a szánhúzás volt, hanem ők vigyáztak gazdáik mindennemű tulajdonára, később a rénszarvascsordákra is, illetve a fóka- és jegesmedve-vadászat is elképzelhetetlen lett volna kutyák nélkül. Habár a korabeli tudósítások szerint az inuitok kutyái rengeteg szeretetben és különleges gondoskodásban részesültek, semmiféle – mai kifejezéssel élve – kennelt vagy kutyaházat nem építettek számukra a kegyetlen jégmezőkön. Talán azért a kölyköket beengedték az igluba, legalábbis Voelker sokat idézett sorai szerint: „Ne feledjük, az alaszkai malamute számtalan nemzedéken át együtt nevelkedett az eszkimókkal, kölykök és gyerekek együtt játszottak. Kisgyerekeket láttam csúszni-mászni a piszokban, miközben az öreg anyakutya dajkálta őket.”
A mahlemutok csak a legjobb és legígéretesebb kölyköket tartották meg, és csak kis populációval tenyésztettek, mivel szűkében voltak az ételnek. Fehér embernek nagyon ritkán adtak el kutyákat, hiszen legbecsesebb tulajdonukról volt szó, mely egyszerűen életük nélkülözhetetlen kelléke volt. Gyakorlatilag ennek köszönhető, hogy a fehér ember nem tudta véglegesen tönkretenni a fajtát.

1896-tól kezdve, az aranyláz kitörésével folyamatosan nőtt a szánhúzó kutyák iránti igény, hiszen a bányakutatók, de még az egyszerű kalandorok is hatalmas csomagokkal vágtak neki a hómezőknek. Egy-egy kisebb fogat ára általában 1500 dollár volt, de egyetlen jó kutyáért is könnyen elkérhettek akár 1500 dollárt. Hiába becsülték legjobban az alaszkai malamutot, hamarosan kisebb, gyorsabb kutyákkal keresztezték őket az egyre népszerűbb szánhúzóversenyek miatt, illetve nagytestű, molosszoid ebekkel a kutyaverekedtetések és súlyhúzóversenyek miatt, melyek – mondani sem kell – hatalmas pénzdíjakért folytak. Szerencsére a malamutok nagyon ellenállónak bizonyultak a keresztezésekkel szemben, nagyon hamar visszatértek az eredeti, ősi spicc-típushoz, melyhez mindegyik északi fajta tartozik. Már az első generációs keverékek is inkább a malamutra hasonlítottak, mint az idegen fajtára, három nemzedék alatt pedig teljesen eltűnt a külső beütés. Hogy miért? Az északi kutyák jellegzetes tulajdonságai mind-mind funkcionális szerepet töltöttek be. Fejük, szemük és fülük formája például nem holmi emberi szeszély miatt volt olyan, amilyen, hanem egyszerűen azért, hogy a számunkra elképzelhetetlenül hideg időjárást túléljék, és ne gyulladjon be a fülük, vagy ne könnyezzen a szemük. Amelyik kutya nem rendelkezett a túléléshez szükséges tulajdonságokkal, az egyszerűen elpusztult – ezért örökítették olyan szilárdan ősi tulajdonságaikat. Nagyon sok északi kutya például jóval kisebb „fogyasztású”, mint egy hasonló testméretekkel rendelkező másik fajtához tartozó eb.

Az alaszkai malamut modernkori története, mely már nem az eszkimókhoz kapcsolódik, egy hölggyel kezdődött: Mrs. Eva „Short” Seeley a szánhúzóversenyek kutyáinak láttán elhatározta, hogy megpróbálja újrateremteni az eredeti alaszkai fajtát. Eva Seeley tornatanárként dolgozott Worchesterben, és egy farsangi ünnepség szervezésekor ismerkedett meg 1923-ban a híres Arthur Waldennel, akit kutyafogatával együtt meghívott, hogy tartson egy bemutatót a mulatságon. Eva ekkor ült először kutyaszánon. Nagyon megszerette ezt a sportot, hamarosan wonalanceti otthonában is meglátogatta Waldent és kutyáit. Vőlegényét, Milton Seeley-t is elbűvölték a kutyák, ezért Wonalancetben töltötték mézesheteiket, majd oda is költöztek véglegesen, 1927-ben. Éppen ebben az évben hozott Leonard Seppala egy csapat szibériai husky-t Alaszkából, hogy tenyésztelepet alapítson Poland Springben. Eva Seeley náluk látta meg azt a nagytestű kutyát, akit egy házaspár Alaszkában vásárolt a Yukon vidékén, de európai útja miatt Seppalánál hagyott. A Seeley-házaspár e pompás példány segítségével akarta kitenyészteni és törzskönyveztetni Amerikában az alaszkai malamutot. Yukon Jad mellé beszereztek Waldentől egy Bessie nevű szukát, aki költözés miatt vált feleslegessé eredeti gazdája számára, aki állítólag szintén Alaszkában vette a csodálatos kutyát. Jad és Bessie első kölykei 1929-ben születtek: Gripp, Tugg, Keasarge és Finn of Yukon. Gripp of Yukon volt az első AKC által regisztrált malamut, az első AKC Champion malamut és egyben Eva Seeley fogatának vezérkutyája, mellyel a Lake Placid mentén rendezett olimpiai játékokon vett részt.

A fajta három alapító vonalaként a Kotzebu, a M’Loot és a Hinman-Irwin vonalat tartják számon. Az elsőt a Seeley házaspár alakította ki, a Waldentől átvett Chinook kennel és saját Kotzebu kennelük kutyáira építve. A M’Loot vonal ifjabb és idősebb Paul Voelker kutyáiból alakult ki, akik az 1900-as évek elején, majd 1920-ban hoztak kutyákat Alaszkából, és tenyészetüket nem regisztráltatták az Amerikai Kennel Klubnál (Ralph és Marcheta Schmitt, a Silver Sled kennel tulajdonosai tőlük vásárolták kutyáikat, mondhatni náluk alakult ki a M’Loot vonal). A Hinman-Irwin vonalhoz nem sok kutya tartozott, de a fajta minősége szempontjából meghatározó volt. A szintén jelentős Husky-Pak vonal tulajdonképpen a három alapító ötvözeteként született 1940 és 1960 között Robert és Laura Zoller révén, és számos Championt és híres tenyészkutyát köszönhet neki az állomány. A Kotzebu-kutyák fontosabb jellemzői az alábbiak voltak: kisebb méret, szélesebb koponya kisebb fülekkel, rövidebb fang, rövidebb lábak, erősebben szögelt hátulsó végtagok, szabad mozgás, legtöbbször szürke szín, más kutyákkal sokkal szociálisabb viselkedés. Ezzel szemben a M’Loot-kutyák nagyobb voltak, koponyájuk keskenyebb hosszabb fülekkel és hosszabb fanggal, testfelépítésük könnyedebb volt, keskenyebb mellkassal, hosszabb lábakkal, tompább hátulsó szögeléssel, színük változatosabb volt, más kutyákkal azonban kevésbé szociálisan viselkedtek. Robert Zoller az arany középutat próbálta megtalálni, hogy végre véget vessen a két irányzat vitájának, hiszen mindkét vérvonalnak voltak előnyei és hátrányai egyaránt.

A Seeley házaspár erőfeszítéseinek köszönhetően az AKC 1935-ben regisztrálta hivatalos fajtaként az alaszkai malamutot, és még ebben az évben megalakult az önálló fajtaklub, Alaskan Malamute Club of America